2011.

2011-et sem életem legjobb évei között fogom számon tartani. Bár.... Ha úgy vesszük, meglehetősen tanulságos év volt, minden téren.

Megtanultam, hogy az ember a munkahelyén hiába dolgozik jól, ez nem mindig elég, és van, hogy nem számít.

Megtapasztaltam az irigységből fakadó rosszindulatot, és azt, hogy bizony keményen hatással lehet az ember életére egy ilyen gyökér jóakaró. (Ld. előző pont.)

Életemben először kellett elfogadnom azt, hogy pletykálnak a hátam mögött, és teljesen felesleges bármilyen szóbeszéd elé menni, még feleslegesebb magyarázkodni bárkinek is. Viszont tőlem egészen szokatlanul az igen fejlett igazságérzetemet csupán egy rövid ideig zavarta ez az egész, aztán belenyugodtam, hogy mindenki gondol, amit akar, az a kettő ember (köztük én) aki érintett volt a témában, pontosan tudta az igazságot, a többi nem érdekelt.

Meglehetősen hosszan tartó vergődés után sajnos megtanultam, hogy sok esetben Amy Winehouse-nak igaza van: "Love is a losing game", és hogy nem, kölcsönösen szeretni nem elég.

Megtanultam, hogy a "házi nyúlra nem lövünk" nem hülyeség, sőt, okosabb dolog betartani.

És nem utolsó sorban megtapasztalhattam, lehetek én bármennyire tökös G.I. Jane, gondolhatja azt rólam bárki, hogy én a jég hátán is, és amúgyis hejj de erős vagyok, van az a pont, amikor nem megy egyedül, és segítséget kell kérnem a probléma megoldásához.

A legnagyobb tanulság minden téren az volt, hogy bárki bármit mond, csak akkor higgyem el, ha már valóban megtörtént. Van olyan, hogy még akkor se....

Ez az év minden létező kétségemet eloszlatta afelől, hogy nem volt rossz döntés elhagyni Manci apját. Ez megnyugtat. És bár előfordul, hogy segítséget kell kérnem, továbbra is megállok a lábamon egyedül Mancival.

Rengeteget jelent, hogy van a családom és vannak barátaim, akiknek 976-szor is elmondhatom ugyanazt, még mindig meghallgatnak, és nem küldenek el a francba. A legtöbb esetben legalábbis.

Nagyon örülök annak, hogy fentebb említett barátok számát idén sikerült eggyel növelni. Már magam sem tudom mikor és hogyan vált "havernőségből" barátsággá, de így történt, és ez nagyon jó! Dömöscity rulez! ;)

Idén is sikerült néhány egészen kellemes, megkockáztatom felejthetetlen alkalommal lazítani kicsit "nagylányos" bulikon. Az egyik ilyen az biztosan a Roxette koncert volt, a másik a 2 napig tartó családi buli Balcsin, a harmadik pedig a hosszú idő óta, vagy talán összességében is az első táncos móka a két unokatesómmal. Jó párat sorolhatnék még ide, amikor igazán, és már-már felhőtlenül jól éreztem magam, volt azért szerencsére bőven!

Nagyon sokszor adok hálát a sorsnak, istennek, az életnek, mindegy hogy hívjuk, hogy van nekem Manci. Álszent dolog lenne azt mondani, hogy sokszor megkönnyítette a nehéz időszakokat, mert bizony volt olyan, amikor a fizikai és lelki terhelhetőségem határán, az utolsó kis energiakockákkal lökdöstem előre magam és ültem le Hófehérkével játszani, vagy Bogyó és Babócát olvasni, amikor legszívesebben a plafont bámulva vagy éppen zokogva sajnáltam volna magam. Tulajdonképpen sokszor neki köszönhetem, hogy még egy egészséges kiborulásra sem volt időm, sokszor jó volt így, sokszor jobb lett volna úgy. Viszont az ő őszinte és tiszta szeretete, ahogy átölel és hozzámbújik, vagy azt mondja hogy "szeretlek" vagy "hiányoztál", mindennél többet jelent nekem ezen a világon. Az ő anyukájának lenni a legjobb dolog, ami velem történhet, erre 2011-ben is számtalanszor döbbentem rá.

Azt hiszem ennyi. A tavalyi évnek is örültem, amikor vége lett, az ideit még kevésbé bánom. Hogy mit várok 2012-től? Őszintén szólva semmit. Érzem, hogy valami jönni fog, nagyon benne van a levegőben most, jó néhány hete érzem már. Nem tekintek hatalmas nagy várakozással elé, mert most úgy gondolom, hogy olyan lesz ez az év, amilyenné én magam teszem.

Kezdetnek január 3-án 8:30 perckor szeretettel vár a Pesti Központi Kerületi Bíróság, hogy kimondják a házasságunk hivatalos végét. Szerintem jó kezdés, még ha ez furcsán hangzik akkor is, nekem mindenképpen!

Boldog új évet!

(Természetesen senki ne gondolja hogy FRANKÓN szilveszter éjjelén, az óév utolsó percében sikerült befejeznem a bejegyzést, kicsit csaltam.)

Vissza

No nem mintha friss hír lenne, de azért idekívánkozik, így az év utolsó napjára. Meg mert jó.

We only said goodbye with words
I died a hunderd times
You go back to her
And I go back to black

Heszuszka idén is eltalálta az összes ajándékomat, képestől, díszpárnástól, ékszerestől. Manciét szintén, futóbringástól, diavetítőstől. A legtöbbet mégis az együtt töltött idő, vacsora, beszélgetés jelentette, jelenti, kacsasültestől és zserbóstól. Bár azon gondolkodom, hogy a diós kiflit és a zserbót túl lehet-e adagolni, mert akkor könnyen lehet, hogy én megtettem. 

Az meg külön ajándék, hogy még 3 napig nem dolgozom!

Ami a ajándékozást illeti, ezt el kell mesélnem, idén is sikerült két igencsak idegölő játékot bezsebelni.

Az egyik egy beszélő póni (Pinky Pie..... érted..... pink pite, úúúú). Eleinte cuki "szeretlek, mami", "etess meg!" "játsszunk!", aztán egyre idegesítőbb, hogy ha kell, ha nem pofázik, de kikapcsolni nem lehet, mármint lehetne, de nem engedi, és alig várod mikor hagyja ott valahol, hogy utána hülyének tudd nézni "neeeeem, drágám, nem én kapcsoltam ki!".

A másik egy fetrengve röhögő macska, ami szintén nagyon jópofa kezdetben, de ez is mozgásérzékelős, abba nem hagyja azt a törvénytelen röhögést, a gyerek egy idő után meg már azon röhög, hogy a farkát fogva lógatja és még úgy is forog.

Egyébként tényleg jópofa mindkettő, ráadásul azt a nyomorult pónit ő kérte direkte from the little jesus, de azért 3-4 órán át sztereóban ez a kettő még ünnepek alatt is súrolja azt a bizonyos határt. Szerencsére ismét egy kisebb oviscsoportnak elegendő játékot kapott, úgyhogy azért kapunk szusszanásnyi időt olykor.

Én gazdagabb lettem egy boszorkány kézikönyvvel, hahh baszki, aztán nehogy elkezdjek üstben macskaszőrt égetni! Úgy végiggondoltam egyébként az életszerű szituációt, hogy amúgyis mekkora nyertes vagyok mostanában a pasik körében,  mondjuk a szimpatikus, enyhén őszülő, ám szemtelenül jóképű és vonzó férfiember belép a bejárati ajtón, és ahogy 2 és fél másodperc alatt leszkenneli a lakást, megakad a tekintete egy házi boszorkányoltáron. Biztos nem fordulna vissza pont azzal a lendülettel.

Viccet félretéve örültem neki nagyon, mert kizárólag az érdekesség kedvéért kaptam, és kizárólag így is fogom olvasni, legalább picike sejtésem lesz arról, hogy mi az a fehér mágia. Úgyhogy nyugi, senkit nem változtatok patkánnyá (akivel tenném, az már úgyis az höhöhö), sőt nem kerítem hatalmamba szerelmi bűbájjal. Az ilyenek egyébként is tiltottak.

A tegnap reggel olyan édes volt, sötétben kelt, tudta hogy éjjel már jön a jézuska, messziről nézegetett a fa alá, de nem látott semmit. Visszaaludt még egy fél órára, már világosban ébredt újra, nagyjából a másodperc töredéke alatt ment ki minden álom a szeméből és skerázott a fához. Úgyhogy nálunk az első karácsonyi fotók pizsamában készültek, hát ez van, hol van az megírva hogy nem lehet pizsiben ajándékot bontani? Nekem ez most így volt tökéletes, mert az a pár óra reggel csak a miénk volt.

Szóval tegnap ugye elkészült a mézeskalács, ma reggel Manci közölte, hogy ő márpedig ezt most beviszi az oviba a többieknek. Picit meglepődtem rajta, mert egész este ette, mondtam neki, ugye tudja, hogy ha ezt most beviszi, itthon nem lesz már, igen tudja. OK. Úgy örültem neki, hogy ilyen önzetlen és kedves, ennek örömére a kisjézus holnap reggelre már oda is pakolt egy hatalmas doboznyival még a fa alá. Mert megérdemli, mert nagyon nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen csupaszív picilányom van!

És a "kisjézus" most elhúz aludni, mert fél 11-kor mézeskalácsot sütni még neki is sok.

Ja, annyit még, hogy a karácsonyfát majdnem egyedül díszítette fel, OK, hogy csak egy kb. 40-50 centis kis fa, de akkoris ügyes!

Boldog karácsonyt mindenkinek!

Nem karácsonyi, tudom, de ma megtaláltam a céges gépemen, és jajdejó! (kattra nő)

Lassan már szégyelltem magam, micsoda háziasszony vagyok én, hogy mézeskalácsot soha nem sütöttem, na ma megtört ez a jég is. Nem tudom miért féltem én ettől ennyire, abszolút nem nagy cucc, bár bevallom töredelmesen, az elején nem gondoltam volna, hogy az a tészta valaha, még ebben az karácsonyi szezonban össze fog állni. De végül megtette. Az ízével egyetlen bajom van: a mézes sütemény fűszerkeverék.... Nem vagyok vele kibékülve. Fene a finnyás mindenemet.

Ami a karácsonyt illeti. Várom. Talán jól is leszek, picit még hiányzik valami, természetesen valaki, picit még szomorkodom, hogy mit fogok kezdeni magammal 24.-e délelőtt, picit megint csalódott vagyok, hogy nekem nincs saját családom, úgy értem apa-anya-gyerekek. De tudom, hogy 24-én reggel mindennél többet fog érni, hogy meglátja, éjjel itt járt a Jézuska, és hogy majd szenteste, otthon, sokan, együtt, nem fog hiányozni semmi, mert pontosan úgy lesz jó minden, ahogy van.

Azért vicces, hogy talán egy icikepicikét meg még ezt is elhittem majdnem.... Persze csak majdnem, és csak egy picit, aztán meg röhögtem is hangosan rajta. Attól még a dal édes. Bár ma már kissé frusztrált, hogy minden nyomorult karácsonyi témájú riport, hír, bejátszás alatt az All I want for Christmas is you ment.

Ja, január első hétvégéjén pedig lányvisszafogadó buli! Majd erről később.

Picit hasonló érzéseim vannak a karácsonyról, mint Szily Nórának. De csak picit.... Hiszen délelőtt, kora délután egyedül leszek itthon, mert az apjának is jár vele idő 24-én, a szenteste így is az enyém. De amint hazaér tőle, indulunk haza Anyuékhoz Fehérvárra, mert bevallom őszintén nekem itthon, kettesben picit szomorkás lenne a karácsony. Mert zavar hogy nem családban van a kislányom, rendben, igaz, most mi ketten vagyunk egy család, de szeretnék neki igazi, klasszikus családot, anyukával, apukával (még ha nem is vér szerinti), esetleg tesóval, tesókkal (még ha nem is édestestvérek). Így viszont nekem is jobb érzés, hogy átélheti Anyuéknál az igazi, nagy családi szentestét, mamival, papival, dédivel, nagybácsival-nagynénivel. Sajnos unokatesók még nincsenek, az lenne az igazi. És én sem érzem magam kevesebbnek így.

Viszont az az idő, amit én magam vele lehetek, a mi kis családunkban, az igen kevés. Jóformán egy reggel. Így aztán mi is 23-án díszítjük a fát este, és a Jézuska éjszaka érkezik majd, hogy reggel már a fa alatt várja az ajándék a kis SzarcsiMarcsit. Jó lesz így is, tudom, de érzem, nem az igazi. Nem így képzeltem én sem.

A teljesség kedvéért itt van Szily Nóra teljes cikke a Life.hu-ról:

Nem akartam erről írni, mert mélyebb, mint amennyit adni szoktam magamból. Most nem tudok kérdések mögé bújni. Ez az ünnep nekem nemcsak az illatokról, ízekről, mosolyokról, a csomagoló papírok zizegéséről szól, hanem sok hiányról és fájdalomról is.

Ezt írni ciki? Szégyen? Vagy elfogadható, hogy ez egy őszinte vallomás? Ha a karácsonyon gondolkozom, néha elmenekülnék vissza az időben. Amikor kislányként hunyorítva, koncentrálva igyekeztem pontosan hímezni a kalocsai terítőt - persze picurkát - a nagyiknak, rajzlap fölött görnyedve próbáltam valami "emlékezeteset" alkotni anyukámnak. Kazettára énekeltem. Gimisként rongybabát varrtam az első szerelmemnek a saját kezemmel, és még sorolhatnám. Amikor az volt a felelősségem, hogy valami  kedves ajándék szülessen tőlem - nekik. Azoknak, akiket nagyon szeretek. A dolgom "csak" ennyi volt. Gyerek- vagy kamasznévjegy, ami mégis maradandó.

Közben persze felnőttem. Csodás karácsonyaink voltak, amíg boldog - vagy boldognak tűnő - házasságban éltem. Kettő volt. Egyik évről a másikra kitaláltam és nekifogtam spenótos lazacot, 5-féle süteményt sütni, csodát varázsolni, meglepetéseket kitalálni, sok embert vendégül látni - sikerült. Meg is lepődött a családom, mert nem voltam híres konyhatündér. A hullafáradtság euforikus volt, de ma már csak volt. Emlék.

Kétszer elvált anyaként minden más. Ki hozza a fát, ki faragja be? No, de ez apróság. Szakember van, ugyebár. A naptár is átíródott. Szerencsés vagyok abban, hogy a fiaim apáira mindig számíthatok, bár önálló életük van - hál' isten szép családdal. Az ünnep koreográfiája így már átalakult. Úgy döntöttem, leegyszerűsítem. Mert rémes volt, amikor 24-én délután kettőkor elkezdődött a rohanás. A fiaimat SZERETETTEL kézről kézre adva vágtattak a férfiak, a Jézuska, majd visszakaptam két kinyúlt manót egy halom csomaggal este tízkor, akik fel sem fogták, hogy miről szól az ünnep. Az én "fám" alatt már csak aludtak. Fájt. Nagyon.

Passz. Dacolni botorság. Sírni kár. Kompromisszumot találni ésszerű és életképes. Vettem egy nagy levegőt, és megkaptam a válasz. Nálam az angyalok 23-án kopogtatnak. A sütik megsülnek. A lakás díszes. A gyertyák égnek. Fura? Ugyan ki dönt arról, hogy a csengettyűk mikor szólnak? Hogy mikor énekelünk? Hát nem az a lényeg, hogy azok az órák rólunk szóljanak? Én ezt a megoldást találtam ki. Ráadásul egy nappal előbb érek a stressz végére. Amikor az utolsó délelőtt mindenki rohan a plázákban és ötlettelenül, idegesen lökdösődik, mi a fa alatt rakjuk a puzzle-t pizsamában. Igen. Mert az életünk így alakult. Egy nagy kirakósjáték, sokszereplős, törékeny, és én mindent igyekszem megtenni azért, hogy vigyázzak a KÉP-re. Karácsonykor is, még ha a 24-e nehéz... Hisz akkor nincsenek velem a fiaim. "Apatúrán" vannak, de mégsem mondhatom, hogy rossz, mert hazamegyek az édesanyámhoz, és megint gyerek lehetek - egy napra.

Mindennek ára van, de ajándékot is kapok. Karácsonykor ezt, de tudom, hiszem, hogy egyszer valaki nekem is fogja majd a kezem. Megtalálom a masnimat, vagy azt, akié én leszek! Alakul, de szép masnit kötni nem egyszerű. Az az élet ajándéka...

Ú, de belemászott a fülembe.... Pedig nem igazán szeretem az efféle zenét, leszámítva a Hajolj bele a hajamba címűt, de ahhoz inkább kellemes emlékek fűznek azt hiszem. De ma egész nap ezt dúdoltam.

Van ez a pillanat, amitől elragad,
de mikor rádköszön, tudod, hogy nem fáj.
Van ez a gondolat, ami ha elragad,
a földről elemel.


Van ez a nézés, ami csak érzés,
de átúsznád vele az éjszakát.
Van ez a lényed, kit hajt a véred,
hogy elrabolja önmagát.


Ez nem az a tánc, amiből nem kérsz,
ez nem az az öröm, amitől nem félsz,
ez nem az a perc, ami megvár,
ez nem az a lány, akiért nem kár.


Van ez a kérdés, amit a féltés
titokban tart, vagy elhibáz.
Van ez a harcod, amiben arcod
csak sírni lát.


Van ez a védelem, amitől féktelen
erővel nekivágsz.
Van ez a szempár, bármikor feltár,
és erre vágysz.


Ez nem az a tánc, amiből nem kérsz,
ez nem az az öröm, amitől nem félsz,
ez nem az a perc, ami megvár,
ez nem az a lány, akiért nem kár.

Amikor utánaolvastam hogy is működik egy kineziológiai oldás, nem mondom hogy nem voltam kicsit szkeptikus. Hallottam többektől már, hogy jó dolog ez, megdöbbentő, és tényleg segíthet, de nehezen tudtam elképzelni hogy ilyen módszerekkel bármi komoly megoldás elérhető. Az előző napok történései után, ha lehet, még jobban vártam hogy odaérjek a csajhoz.

Itt említeném meg, hogy Pesten kineziológust keresni azért volt nekem sokáig mission impossible kategória, mert OK, érted, bepötyögöd, hogy "kineziológus Budapest", keresés, hát nem dob ki azonnal nagyjából 150 nevet és telefonszámot, dehogy.... Honnan tudd melyik jó, melyik hozzáértő, melyik nem csak pénzt akar legombolni rólad, és a többi? Ennek a hölgynek egész korrekt honlapja van, sok cikkel, itt találtam például pontosan egy hete a "reménykedés bebetonozza a szenvedést" mondatot, ami napokig a fejemben járt. Gondoltam, kipróbálom akkor őt, ráadásul még a munkahelyemmel azonos kerületben is van, jó lesz. Na de az egy dolog, hogy a munkahelyemmel azonos kerületben van.... De az irodától nagyjából 150 méterre! Nem akarok müllerpéterkedni, de én ezt jelnek vettem.

Egy szó, mint száz, ma nagy várakozással csengettem be hozzá, és kezdtem bele a mondókámba, hogy milyen problémát szeretnék megoldani. Dióhéjban elmeséltem a sztorit, tényleg csak dióhéjban, és elmondtam, hogy nagyon szeretném lezárni ezt a kapcsolatot, elengedni őt, a reménykedést, kiegyensúlyozottan és boldogan szeretnék élni.

Egy picikét, csak az érthetőség kedvéért, hátha valaki nincs tisztában azzal, hogy mit is csinál a kineziológia, így érthetőbb lesz amit írok:

"A kineziológia oldja a múltban belénk programozott gátakat, hogy végre fellélegezzünk, és szabadon válasszuk meg, mit tegyünk. Az izmok feszes - gyenge tónusai a tudatalattiba szorított, elfojtott stresszekről, energetikai blokkokról árulkodnak. Ezek oldásával a kineziológus az okokat szünteti meg, ezáltal helyreállítja a testi-lelki harmóniát. A tudatalattiból fölhozott, fölismert traumát megértve túl tudunk lépni azon. Ebben a gyógyító folyamatban a klienst a kineziológus vezeti. Ha megtalálják a probléma gyökerét, az izomteszt arra is választ ad, hogy most ezzel kell-e foglalkozni, és elfogadja-e a páciens a kineziológus segítségét. Mi csak segítjük a klienst az oldással - a megfelelő korrekcióval azért, hogy egész agyát legyen képes használni, ha hasonló helyzetbe kerül. A kineziológiai izomtesztelés mint biofeedback lehetővé teszi, hogy tudatos emlékezés nélkül felderítsük azokat az eseményeket, amelyek egymásra épülve létrehozták a jelenlegi problémát." (harmonizalas.hu)

Az első meglepetést akkor ért, amikor másfél percig "löködte" a kezem, majd közölte hogy "legyőzöttnek érzed magad". Pár hónapja már pontosan ugyanezt fogalmaztam meg magamban. Komoly....

Nem akarok most részletesen belemenni az egészbe, mert annyira nem érdekes, de azért ezt hadd meséljem el. Szeptemberi születésű vagyok, ez az eset a születésem előtti nyáron történt. A családi szennyes kiteregetésének elkerülése végett csak nagyon röviden: Apu gusztustalan módon megcsalta Anyut, Anyu akkori legjobb(nak hitt) barátnőjével. Így hát amikor a kineziológus néhány percnyi "kézböködés" után azt mondta "Anyukád terhességének a harmadik trimeszterében történt valami...." akkor le kellett ülnöm. Elmeséltem neki ezt a sztorit kissé könnybe lábadt szemekkel, láttam rajta hogy még neki is kicsit párás lett a tekintete. "Ezt te pontosan úgy megélted akkor, ahogy édesanyád."

Mindig sejtettem, hogy a férfiakhoz fűződő sokszor elcseszett viszonyomnak, meg annak hogy az életemben számtalanszor mentem bele olyan kapcsolatokba, ahol nem éreztem magam nélkülözhetetlennek, belémrúgtak egyszer, kétszer, ezerszer, de én csak kitartottam a hülyeségig, szóval ennek valahol Anyu és Apu kapcsolatában kellene keresnem a "gyökerét", mert azt is tudjuk, hogy a szülői mintát rengetegen másolják tudat alatt. És íme! És a durva hogy ez kb "mínusz két hónapos koromból" ered?!

Szóval nagyon bízom benne, így, hogy ezt sikerült előhozni, most majd meg tudom oldani a jelenlegi problémát is, és nem cipelem magammal tovább. De jó lenne!!!!

Mondtam a csajnak is hogy ha ennyire sikerült a szülői mintát másolni, akkor szeretném azt a részét is, amikor Anyu Apu után megtalálta a mostani férjét, akivel 20 éve szeretik egymás. Ennyit mondott:

"Most már az jön!"

"A helyszínelésnél levágott végtagokat, kezeket és lábakat találtak. A rendőrség szerint gyilkosság történt."

Ne már.... Tuti, hogy nem magának vágta le valaki a lábát? Érdekes öngyilkossági kísérlet pedig.

Régóta tudom, hogy az ízlésem máshogy van bekötve egy kicsit. Hiába olvasom a lehúzó kritikákat az olimpiai csapat londoni formaruhájáról, nem tudok vele maximálisan együttérezni....

Tény, hogy a piros felvonulóruha erősen hajaz egy stewardess uniformisra, de az első képen zakóval szerintem teljesen jó. A fiú felvonulóruha nekem kifejezetten tetszik, bár a fenti képeken annyira nem látható jól, csak úgy, mint a lányok esőkabátja. Mondjuk azt a kokárdát igencsak átgondoltam volna, az nagyon nem kellett volna, és a felsőkön lévő betét picit partedliformájú, de nekem - így fél óra barátkozás után - már egészen bejön. Mostanában egyébként is szeretem a népi motívumokat, tudom, nagyon felkapták, de én úgy gondolom, hogy nem baj. Legalábbis az én jelenlegi ízlésemmel nagyon összetalál. Szerintem a fekete-fehér-piros kombó nagyon jó, a kalotaszegi minta szintén. (Ha valaki tudna nekem szerezni egy ilyen zakót, a hálám sokáig üldözné!)

Itt megtekinthető az első hat helyezett. Nekem talán Hampel Kataliné tetszik a legjobban, leszámítva az esőkabátját, mert azt mondjuk nem annyira értem.... A harmadik helyezett is tetszik, bár inkább utcai viseletnek. Farmer-zakó-sál? Tízből öten ilyet hordanak tavasszal meg ősszel.

A nagy felháborodást azért én egyáltalán nem értem, ilyen vélemények, mint

"Élsportolóink megszégyenítése!!!!!" "Biztos valami csókosok tervezték, mert nem igaz, hogy ez tetszik valakinek!" "Ezek a ruhák tükrözik hol van és hová tart a mai Magyarország."

Istenem..... Magyarország MIATTATOK tart itt bazmeg, akik semmit, de SEMMIT, soha nem tudtok értékelni, csak a fika meg a szar, hát én meg nektek gratulálok melegen. A negatív véleményt is meg lehet fogalmazni értelmes ember módjára! Ja, hogy az már nem megy.

Azért rengeteget elárul az ezen az oldalon található szavazás állása: Te melyik kollekciót választottad volna? 41,18% - Ezek közül egyiket sem.

No komment nektek.... Utálok "magyarozni", meg "ezért tart itt ez az ország ahol"-ozni, de ha valaki miatt itt tart ez az ország, akkor az az, aki ezt hangoztatja bármiről, BÁRMIRŐL van szó. Egy szaros, nyomorult olimpiai formaruhából kihozzák hogy azért tart itt ez az ország, ahol. Igen, azért fizetünk cseszettsok adót, és szopunk orrba-szájba a hitelekkel, mert kalotaszegi mintás lesz a formaruha. Haha.

A minap a metrón ülve bambultam, egyszercsak bekúszott a látómezőmbe egy 20 év körüli srác profilból, a fekete sapkáján nagy fehér betűkkel GECI felirat. Jónéhány másodpercig nem tudtam levenni a szemem róla, annyira meglepődtem. Végülis.... Van, aki "Princess", "Hot Babe", "Sexy", "Angel" és egyéb ilyen feliratú pólókat hord, reklámozván hogy (szerinte) ő szexi, angyal vagy éppen dögös. Miért ne lehetne, hogy ő úgy gondolja, hogy egy kis geci, és így adja a nagyvilág tudtára?

(Természetesen a teljes felirat szemből látszott:GECCO. De az eszmefuttatás legalább felvidított.)

Az utóbbi időben annyit mondogattam, hogy "ezt nem veszi be a gyomrom", hogy a vége azt lett, hogy konkrétan nem vette be a gyomrom a hétfői vacsorát, és azóta is folyamatosan háborog. Éljen, éljen, megint sikerült belebetegednem! Bravo!

Viszont az ilyen hétvégék, mint amilyen ez is volt, nagyon feltöltenek mindkettőnket Manicval, mert amikor én kiegyensúlyozott vagyok, akkor ő is az.

Egyébként meg remélem találtam valakit, aki elárulja a megoldókulcsot. Kár, hogy ehhez, vagyis a megoldáshoz fel kell adnom azt, amit mindigis szerettem, és kénytelen leszek agyból megoldani a helyzetet, háttérbe szorítva azt, amit a szívem akar. Sajnos be kell látnom, hogy a bátorság sokszor szívás. Legtöbbször. Bátraké a szerencse, mi? Haha.

Élen a Magya Posta.... sokáig

Ezzel a történettel még tartozom.

Jól kitaláltam Mancinak, hogy márpedig diavetítőt fog kapni karácsonyra. Az első sokk után, hogy egy ilyen némiképp gagyinak tűnő műanyag cucc annyiba kerül, mint egy jobb DVD-lejátszó, megrendeltem a Diafilmgyártótól, itt volt a legolcsóbb. Nyilván sikerült belenyúlnom abba a százból egy cégbe, aki a csomagok kézbesítéséhez a jó öreg, megbízható (ha), gyors (haha), gazdaságos (hahaha) Magyar Posta mégoly színvonalas szolgáltatását használja.

Na jött az értesítés, leszek szíves befáradni a Verseny u. 1. szám alá. Jó, leszek szíves. Verseny utca, Verseny utca, tudom hogy hol van, Keleti mögött egy sötét, ijesztő, kihalt, undorító utca, ami nappal is az én kis nyuszkó lelkemnek meglehetősen félelmetes, általában legalább 3-4 csövibe és/vagy alkoholistába beleszalad az ember.

Elérem az ojjektumot, bezárt. Bezárt a posta. Mármint nem aznapra, hanem úgy általában, forever, a postahivatal megszűnt. Vattafákk???? Verseny u. 1. Ahaaaa, merthogy ez a páros oldal, akkor eleve sem itt kellett volna keresnem, buta, buta lyány. Mondom, nosza hát, elindulok akkor a Verseny utcán, OK, arrafelé csökken, jó, akkor már csak meglátom a postát. Sétálok, persze, sétálok hát, gyorsgyaloglás rulez, ismétlem, hányás a hely, sötét van, köd, hideg, néha lánccsörgés hangját vélem hallani, illetve talán még a sikolymaszkos csávót is látom fel-felvillanni néha. OK, túldramatizálom, de tény hogy a Keleti Pályaudvar közvetlen környéke kellemes korzó ehhez képest.

Elérem az utca elejét. Sehol egy nyomorult postahivatal, de még csak egy erre utaló jelzés se. MÁV épület az igen, sok egyéb sötét épület az igen, másik oldalon meg néhány kocsma. Megnézem még egyszer az értesítőt, Verseny utca 1. Hol a búbánatos tökömben lehet, hát itt állok a Verseny utca legelején, dögöljek meg egyetlen rohadt POSTA feliratot nem látok sehol, de még csak olyan helyet sem ahol emberi életnek nyoma lehet. Kivéve a kocsmát a másik oldalon.

Gondoltam hátha a postás hülye (hahaha, de mekkora arc vagyok már, nem?) és véletlenül nyomta rá pecséttel, hogy Verseny utca 1., valójában úgy értette, hogy Baross tér 11. De ha mégsem, ott legalább remélhetőleg útba tud igazítani valaki, hogy mégis a föld alatt keressem-e esetleg azt a szájbavert csomagot vagy mi....?

Bemegyek, miután majdnem fellök egy tiszta ideg csaj, aki az orra alatt válogatott szitokáradatot zúdít az összes postásra, mondom a nőnek, hogy érkezett egy csomagom a Verseny utca 1. szám alá. Félbeszakít:

- Hát az nem ez - és rámcsukná a kis ablakot. Na itt kezd kinőni még hat fejem. Azért összeszedem magam és megkérem, segítsen már hol találom.

- Hát a Verseny utca 1. alatt. - Igen???? Na ne mondd már nekem, baszki, hát komolyan ott van, te drága, segítőkész asszony, te.... - Felszáll itt a buszra, elmegy vele egy megállót.... na de ne egy tipikus postahivatalt keressen (!!!!), hanem ki lesz írva hogy "2. sz. kapu", ott menjen be és kérjen útbaigazítást.

Kínomban röhögök, de igazából félhangosan én is szidok mindent és mindenkit. Csendben halkan jegyezném meg, ekkora már nagyjából háromnegyed órája próbálok hozzájutni a csomagomhoz.

Elindulok vissza imádott Verseny utcámra, csakazértse szállok buszra. Elérem megint az utca végét, áhááááá, ja hogy ez a sorompóval lezárt, biztonsági őr által védett hely az, ahová nekem jönnöm kell, hogy én erre korábban nem gondoltam....? "1. sz. kapu", szarokrá, tudom, nem ezt kellene keresnem, de kint ácsorog úgyis a biztiőr, megkérdezem, nem tudja-e csak úgy egész véletlenül hogy hol tudnám felvenni a csomagomat.

- Kocsival jött? - Ezen a ponton már tényleg hangosan röhögtem.

- Miért, olyan messze van?

- Nem, csak oda nem tud autóval bemenni. - Meglepő fordulat ezek után. - Menjen itt még nagyjából száz métert, menjen be a kapun, keressen egy ugyanilyen ruhás embert mint én, és kérdezze meg tőle.

Magamban igen rondán káromkodva bemegyek az ominózus kapun. Három (!) biztonsági őr indul el felém igen határozottan. Komolyan mondom megijedtem, hogy hová jöttem vajon, valami titkos telephelyre hatoltam be vagy mi? De aztán kiderül hogy nem, szuperjó helyen járok, már csak tizenöt méter és ott is a csomagkézbesítő. Ahogy belépek, előttem a Baross téri postán már látott nő igen hangosan káromkodik. Megnyugszom, hogy nem csak én vagyok ennyire béna.

Innentől már pikkpakk megy a dolog, már csak egy laza öt perc kell, hogy megtalálja a csomagot, átveszem, mindenki boldog. Csóri postás nő, bár próbálok kedvességet erőltetni magamra, nem túl hihető, legszívesebben elküldeném a bús francba, és közölném vele hogy az egész Magyar Posta hatalmas vicc, csak a rosszabbik fajtából, és poén nélkül. De miért bántsam szerencsétlent, valószínűleg éppen elég nagy szívás neki ott dolgozni, de abból kiindulva hogy nem csak nekem jelentett gondot megtalálni a helyet, szerintem előfordul hogy rajta csattan. Mint ahogy hallottam is.

A tanulság számomra annyi, hogy az életben többet nem rendelek semmit úgy, hogy a postás hozza a csomagot. 2012 hajnalán ez a szolgáltatás nagyjából zéró. Akkor, amikor a futár 600-900 forintért kihozza a munkahelyemre másnap, ahol bárki átveheti, a posta kizárólag nekem vagy a meghatalmazottamnak hajlandó odaadni nagyjából egy hét elteltével, ha van akkora mázlim, hogy egyáltalán megpróbálja kihozni. (Amikor Mancival még itthon voltam, úgy háromszor fordult elő, hogy egész nap itthon voltam, és délután Apa hozta fel az értesítőt hogy leszünk oly drágák befáradni a csomagért.) Mindezt nagyjából a duplájáért. Drága, lassú, elavult. Azt meg már hadd ne is említsem, hogy soha semmim nem érkezik abba a postahivatalba, ami 5 perc sétára van a lakástól, ajánlott levelek is a másik kerületben lévő postára jönnek, csomag meg, mint tapasztalhattam Halál F*a utca 2. szám alá.... Tényleg egy vicc. Tudom, én is egy pancser vagyok, meg lehettem volna ennél találékonyabb, igen, tudom, elkényeztetnek bennünket a futárszolgálatok, ahol még azt is megmondja a fiúcska hogyan írjam alá. Ez van. Ami engem illet, inkább ezt szeretem, a többit meghagyom annak, aki szerint mókás bosszankodni.

A karácsonyi ajándékok beszerzése 99%-ban kész, baromi büszke vagyok magamra. Viszont ami most már van a városban, az hányás.... Az Ikeában annyi ember volt, hogy háromszor meggondoltam, bemenjek-e egyáltalán. Aztán lehet hogy az akciós borospohár készlet volt az oka. Na de tényleg, 12 db borospohár 1.700-ért? Gondolom elég sok helyre hozza a Jézuska a fa alá. Többek között Apuékhoz is.

Röfincsi márkájú sertés darált húst vettem ma.... Röfincsi. Még nem tudom, nevessek vagy sírjak?

Azt mondja Bud Spancerre, hogy "ugyanolyan sármos, mint egykor". Sármos. Bud Spancer. Én bírom őt amúgy baromira, a Nincs kettő négy nélkül-t rengetegszer láttam, na de hogy sármos....? George Clooney. Na Ő sármos!

Nyilván akkor, amikor szeretném a karácsonyi bevásárlás utolsó előtti felvonását lerendezni, szakad az eső, és semmi nem tudna rávenni hogy elinduljak shoppingolni.

Az (eddig azt hittem, de mégsem) utolsó felvonás legalább holnap lesz, a WAMP-on, ami legalább kellemes is.

Mostanság olvasgatni szoktam a holdnaptárt, és némely napokra durván betalál.

Az elmúlt két napra szeretném azonban azzal kiegészíteni hogy "A Hold fénye egy hatalmas nagy öklöt formázva jut el hozzád, mely december első napjaiban határozottan kirajzolódó középső ujj alakot ölt."

Kellemes hétvégét!